Harminckettedik fejezet

Levágtam magam a pilótaülésre, a fejemre húztam a fejhallgatót, és elkezdtem kattintgatni a kapcsolókat. A műszerfal majdnem pontosan úgy nézett ki, mint azon a kompon, amelyen a Yavinra utaztam. A fegyverek vezérlőpanelját azonban kicserélték valami másra, amin a „Szórakoztató rendszer” felirat fehérlett. Megvontam a vállamat, megnyomtam egy gombot, és ezzel elindítottam egy holodrámát az utastér képernyőin.

Keevy a navigációs pult mögé telepedett le. Gondosan bekötötte magát, egy darabig gondterhelten fürkészte a műszerfalát, majd felnézett, és a torkán akadt a lélegzet.

Az Invidious pontosan előttünk lebegett a semmiben. Az oldalát fordította felénk, a főfedélzeti síkja valamivel alánk esett, ami azt jelentette, hogy ha nyílegyenesen repültünk volna felé, körülbelül száz méterrel húztunk volna át a törzs felső fedélzete felett. Úgy figyeltem a gigászt, mintha egy X-szárnyú pilótafülkéjéből tettem volna - gondosan szemügyre vettem a lövegeit, és megkerestem a pajzsgenerátorait. Aktiváltam a letapogatókat, az egyik alképernyőre kiírattam az adataikat, és elégetten láttam, hogy a romboló pajzsai nem működnek. Egyetlen protontorpedó elég lenne, Tavira. Drágán megfizetnél az önhittségedért - állapítottam meg magamban, majd Keevyre néztem, aki továbbra is dermedten ült.

- Gond van, kölyök?

A fiú pislantott néhányat, és borzongva felelt:

- Nem, semmi. Bocsánat.

- Tudod kezelni a navigációs számítógépet?

- Igen, persze - hadarta, és nyomkodni kezdte a billentyűket. - Hová megyünk?

- Először csak egy rövid ugrás a rendszer széléig – kértem mosolyogva onnan visszakanyarodunk, és átvágunk az egészen. Aztán egyenesen a... - elhallgattam, töprengtem néhány pillanatig, majd folytattam: - Aztán vigyél minket a Quence-szektorba, az Elshandruu Picához! Van ott egy-két barátom.

- Rendben, útvonaltervezés indul! - jelentette katonásan Keevy.

A konzolom sípolt, és az egyik monitorra pillantva láttam, hogy az átjáró visszahúzódik.

- Keevy, nyomd meg azt a zöld gombot! - parancsoltam ekkor.

A kölyök felkapta a fejét, és megnyomta a gombot, amellyel szétnyitotta és behúzta a dokkolókarmainkat.

- Kész vagyunk! - kurjantotta továbbra is eléggé ijedten, én pedig rögtön folytattam:

- Helyes, akkor most nézz jobbra! A könyököd közelében van az inerciális kiegyenlítőrendszer panelje. A pilótafülke értékét vedd vissza 0.95-re, az utastérét hagyd egyesen! - Gyorsan körülnéztem és valamivel halkabban felvetettem: - Hol lehet a pajzsok vezérlője?

- Nálam van, uram! - jelentette immáron mosolyogva Keevy. - Hoppá, ezek Chepat Supreme Defender modellek! Nem rossz!

- Remélem, nem lesz szükségünk rájuk - dörmögtem, azzal az indítógombra lecsapva aktiváltam a hajtóműveket, és energiát adtam I a lebegtetőtekercsekre. Ezt követően megnyomtam a hajó zárt láncú hírközlő rendszerének gombját, és beleszóltam a szám előtt lebegő, parányi mikrofonba:

- Hölgyeim és uraim, elindultunk! Kérem, maradjanak a helyükön, és nem fognak érezni semmi kellemetlent!

Átváltottam a hajó fő adóvevőjére, hogy segítséget hívjak, de szörnyű recsegés töltötte be a fülhallgatóimat.

- Zavarják a kommunikációs sávokat - állapítottam meg rosszkedvűen, azzal felkattintottam az adóvevő zavarszűrőjét, ami elhallgattatta az őrjítő sistergést.

- Nem hívhatunk segítséget - hebegte Keevy, és rémülten pislogott.

- Hát, nem. Úgy néz ki, magunkra maradtunk - feleltem nagyokat bólogatva.

Persze, ha módunkban állt volna segítséget hívni, Tavira hamar elhúzott volna innen - töprengtem magamban. - A tény, hogy itt van, már önmagában is azt jelzi, hogy nem jöhetnek a megmentők. Ebben a pillanatban Annissya beszaladt a fülkébe, gyorsan leült az ajtó melletti csapóülésre, és beszíjazta magát.

- Mindenki ül, és bekötötte magát! - jelentette közben kissé zihálva.

- Rendben - dünnyögtem, azzal néhány pillanatig összpontosítottam, aztán hátraszóltam: - Keevy, kérem az első vektort! –

Irány kettő-kettő-három, emelkedési szög három-egy-öt.

- Vettem, energiát a pajzsokra!

- Pajzsok töltődnek - jelentette izgatottan a fiú. - Kész!

Annissya, eléri onnan a letapogatók kezelőpaneljét? - érdeklődtem, anélkül hogy megfordultam volna. - Mialatt kifelé tartunk, szeretnék begyűjteni annyi adatot, amennyit csak lehet. - A bot-kormányra tettem a kezemet, kinéztem az Invidious-ra, és hozzátettem: - Rendben, indulunk.

Alig egy ujjnyival előrébb nyomtam a tolóerő-szabályzót, és a botkormányt hátrahúzva felemeltem a gép orrát. Mihelyt távolodni kezdtünk a Palette-től, elforgattam a megfelelő kapcsolót, hogy leengedjem és rögzítsem a vízszintes vezérsíkokat. Tudtam, ha a pajzsaink aktiválásával nem ébresztettük rá az Invidious felderítőit arra, hogy valami nincs rendjén, akkor a szárnyak leeresztésével biztosan sikerül. Gyors pillantást vetettem a taktikai képernyőmre, és láttam, hogy három Trivadász kivált az egyik alakzatból, és elindult felénk.

Néhány pillanattal később a vezérsíkok jól hallható kattanásokkal rögzültek, így aztán ráadtam a teljes tolóerőt, majd az orrát leeresztve meredek bukórepülésbe vittem a gépet. Az adóvevő műszerfalán felgyulladt egy lámpa, ami azt jelentette, hogy a vészhelyzeti hullámsávról eltűntek a zavarójelek.

- Tinta Blue komp, itt az Invidious - jelentkezett valaki a csillagromboló fedélzetéről. - Haladéktalanul álljanak meg, és akkor nem I semmisítjük meg magukat!

Keevy halálra váltan meredt rám, és rekedtes hangon megkérdezte:

- Nem kéne mondanunk nekik valamit?

A konzolján heverő fejhallgató felé intettem.

- Beszélj velük!

- Hogy én? - hüledezett a fiú.

- Nekem sok a dolgom - válaszoltam, azzal orsóztam egyet g géppel, majd felhúztam az orrát, és ezzel kihoztam a merülésból. Egy ősöreg koréliai korvett elindult, hogy elállja az utunkat, továbbá rubinvörös fénynyalábokkal töltötte meg körülöttünk az űrt. Megláttam, hogy elhúz mellettünk két kéklő iontöltet, mire a jobb oldalára döntöttem a kompot, és ezzel letértem az előző pályáról! A kormányt oldalra rántva a bal szárnyára állítottam a hajómat, egy pillanatra felhúztam az orrát, majd ismét keményen előrenyomta a botot.

A manőversorozat végére az Invidious teljesen betöltötte az elülső ablakot. Az óriás nehéz turbólézerei ránk álltak, és tüzet nyitottak, csakhogy ekkora már túl közel voltunk a csillagrombolóhoz, és annak oldalsó lövegei nem tudták pontosan követni a mozgásunka ti Ami ennél is jobb, a tűzijátéknak köszönhetően a nyomunkba szegődött karmok elszakadtak tőlünk.

Keevy felvette a fejhallgatóját, és bejelentkezett:

- Invidious, itt a Tinta Blue Seven!

- Milyen udvarias... - dörmögtem -, nem akarod megkérdezni tőlük, hogy tisztességesek a szándékaik?

Keevy megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

- Invidious, tisztességesek a szándékaik?

- Tinta Blue, megőrültetek, vagy öngyilkosságot akartok elkövetni? - érdeklődött megrökönyödve az Invidious adóvevőjénél ülő illető.

- Még mi se nagyon tudtuk eldönteni, nem igaz? – mormoltam, és elégedetten mosolyogva hallgattam az Invidious kommunikációs tisztjének zavarodottságról tanúskodó motyogását, majd hátra szóltam: - Ne mondj semmit, Keevy, hadd találgassanak!

A mosolyom hamar lehervadt, ugyanis dühös női hang harsant a fejhallgatóban:

- Tinta Blue, itt Tavira admirális beszél! Nem szórakozni jöttünk ide!

- Sajnálom, admirális, mi viszont igen! Kapjanak el, ha tudnak. - válaszoltam, azzal lekapcsoltam az adóvevőt, és a hátára fordítotttam a kompot, amely így a hasát mutatta az Invidious hasa felé, miközben elszáguldott alatta. Keményen magam felé rántottam a kormányt, és elszakadtunk a csillagrombolótól, aztán jobbos fordulóba küzdtem, és spirális pályára állítottam a gépet, amitől a csillagok fehérlő köröknek tűntek. Amikor megláttam odakint a turbólézerek vöröslő energianyalábjait, tudtam, hogy eljött a pillanat. Keevy mindkét kezével megkapaszkodott, mintha a romboló jobb és bal oldaláról induló, egymás felé tartó sugarak a találkozási pontjuknál szilárd falat képeztek volna előttünk - egy szilárd falat, amelybe mindjárt belevágódunk.

- Meg fogunk halni - nyögte elkeseredetten a fiú.

- Nyugalom, még félig sem - feleltem, azzal visszarántottam a tolóerő-szabályzót, két másodpercre aktiváltam a fékezőfúvókákat, aztán ismét ráadtam a teljes tolóerőt, és egyenesbe hoztam a gépet. Turbólézerek villogtak mindenütt, a Chepat-pajzsok sisteregve nyelték a találatokat, de ép burkolattal jutottunk át. Mihelyt magunk mögött hagytuk a konvergencia-sávot, ismét jobbra-balra fordulóztam a komppal, majd rövid várakozás után megszólaltam:

- Figyelj, Keevy, amint jelzek, mehet a hiperhajtómű! A fiatal férfi hüledezve pislogott, és megkérdezte:

- Hogyan sikerült... ?

-Később, fiam! - vágtam közbe, és biztató vigyort villantottam rá, miközben én magam is jócskán megkönnyebbültem. Az imént úgy bántam a komppal, akár egy vadászgéppel - egy nagy, lomha és nehézkes vadászgéppel. A kezelése az Y-szárnyúak kezelésére emlékeztetett, de még azoknál is lassabbnak és lustábbnak bizonyult. Nem volt elegáns gép, de az is igaz, hogy nem is szánták annak.

Ugyanakkor nagy hajó volt, és jókora pajzsgenerátorokkal szerelték fel. Egy csillagromboló össztüzének közvetlen találatát nem lehetett átvészelni, de a hirtelen fékezéssel megzavartam az Invidious tüzéreit, akik így nem egyszerre, hanem külön-külön adták le a lövéseket. A pajzsaink jócskán meggyengültek ugyan, de nem omlottak össze, így aztán átvergődtünk a halálos energiafüggönyön. A testes és nehézkes kompnak kellemes tulajdonsága is akadt, nevezetesen, hogy kibírt olyan súlyos sérüléseket, amelyek egy vadászgéppel azonnal végeztek volna.

A kellő pillanatban szóltam Keevynek, mire ő gyors mozdulattal előretolta a hiperhajtómű karját, és a csillagok örvénylő fénysávokat festettek elénk, de csak néhány pillanatig, aztán ismét tűhegynyi pontoknak látszottak, amikor visszatértünk a valós térbe.

- Új irány egy-három-hét, emelkedési szög zéró-négy-öt - közölte kérés nélkül Keevy.

- Vettem - válaszoltam, azzal magamhoz húztam a botot, és jobbra fordítottam a hajót, majd gyors pillantást vetettem a taktikaiai képernyőmre. - Minden tiszta, folytathatjuk. Keevy, ha volnál szíves.

Keevy ismét előrelökte a kart, és elszáguldottunk. A rendszer másik szélén újabb iránykorrekciót hajtottunk végre, és elindultunk az Elshandruu Pica felé. Egyszer már jártam ott, amikor az osztag magára maradt, és Ysanne Isarddal küzdött a baktakartell feletti uralomért. Keevy a Zsivány-osztag iránti érdeklődésének köszönhetően mindent tudott az Elshandruu Picáról, és út közben a Zsiványok hajdani kalandjainak történetével szórakoztatott engem és Annissyát.

A történet elmesélése tovább tartott, mint maga a hadművelet, de amúgy sem akadt más szórakozási lehetőség, és valamivel el kellett ütnünk az időt. A végére persze láttam Annissyán, hogy szívei szerint kitekerné a szerencsétlen Keevy nyakát.

Visszatértünk a valós térbe, és nyomban az Errant Venture felé vettem az irányt. Elég komoly kockázatot vállaltam, mert nem tudhattam biztosan, hogy az óriás itt van-e, és megörültem, amikor megláttam a rendszerben. Kina Margath egy üdülőtelepet birtokolt an Elshandruu Picán, és világéletében a finom, különleges bútorok, holmik, ételek és italok ínyence volt, amivel majdnem annyira elbűvölte Boostert, mint a pénzével. Az üdülőtelepén működő 27. Ori Klubban létezett egy állandó kihívás a vendégek számára: ha valaki meg tudott nevezni egy olyan italt, amit a személyzet nem tudott kikeverni, akkor az illető számláját a tulajdonos állta. Booster rendszeresen szállította Kinának a legújabb italrecepteket, illetve az összeállításukhoz szükséges hozzávalókat. Jómagam gyanítottam, hogy Booster a lelke mélyén vonzódik a hölgyhöz, de Mirax túl fiatalnak tartotta őt az apjához, így aztán nem vetettem fel túl gyakran a témát.

Mialatt Keevy rendíthetetlenül zengte az Elshandruu Pica-küldetés történetét, jómagam begépeltem egy rövid üzenetet a kommunikációs rendszerbe, amit rögtön a valós térbe való visszatérésünk után útjára indítottam, hogy tudassam, kik vagyunk és hogy mit akarok Boostertől. Lassan siklottunk a Venture felé. Körülbelül tizenöt percet vártam, hogy az apósom elolvashassa az üzenetet, és elintézze azt, amire kértem, aztán leszállási engedélyt kértem. A Tinta Blue Seven azonnal megkapta az engedélyt, és a HeadHuntertől körülbelül száz méterre tettem le a dokk acélpadlójára. Booster személyesen jelent meg a fogadásunkra. Rendkívül látványos, divatos, de valami förtelmesen rikító ruházatot viselt. Melegen üdvözölte az utasokat, .és a legjobb ellátást ígérte nekik, hogy kipihenhessék a rettentő megpróbáltatás izgalmait. Legénységének néhány tagjával felkísértette a vendégeit a Gyémánt-szintre. Annissya is velük tartott, míg Keevy és én a kompnál maradtunk.

Booster bemutatkozott a fiatal férfinek, akinek a szeme egyből felragyogott.

- Maga Corran Horn apósa!

- Igen, feleségül vette a lányomat - hümmögte Booster, és szerencsére sikerült tovább mosolyognia. - Idanian úr jelezte nekem, hogy ön elboldogul az asztronavigációs berendezésekkel. Ez az állítás megfelel a valóságnak?

Keevy pislantott egyet, majd biccentett, és visszakérdezett:

- Jól sejtem, hogy ezen a hajón a Sienar cég Csillagösvény nevű rendszerét használják?

- Igen, azt - erősítette meg a feltevést Booster, és felém pillantva hozzátette: - Lángész a barátunk, semmi kétség.

- Sejtettem, hogy erre a következtetésre jutsz - jelentettem ki, és vállon veregettem Keevyt. - Nemrégiben csúnyán összeakaszkodtunk az Invidekkel, de ő kihozott minket a csapdából. Az jár a fejemben, hogy ha ezek után a Tinta Társaság nem ajánl neki munkát, talán dolgozhatna neked.

- Hogy micsoda? - hördült fel elképedten Keevy, és ujjaival az alsó ajkát babrálva hebegett: - Hogy... hogy én...? Itt... itt? Az Er... Errant Venture-ön? Azon a hajón, amelyik megnyerte a thyferrai csatát? Lehetetlen, ugye? Úgy értem, ennek a hajónak a története és a Zsivány-osztag története, meg minden, meg azok a dolgok, amik azóta történtek... szóval, olyan lenne ez az egész, mintha egy múzeumban dolgoznék, vagy egy álomban, vagy nem is, inkább egy álommúzeumban...

Booster résnyire húzta a szemét, de tovább mosolygott, és kijelentette:

- Később majd megbeszéljük, Keevy, de addig is, ön a vendégem! - Tekintetét a fiún tartva intett a jobbjával, és emelt hangol hozzátette: - Hassla’tak, kísérd Keevy Spart urat a Smaragd-lakosztályba!

Hassla’tak, egy tagbaszakadt twi’lek férfi, akinek a lekkui úgy rángatóztak, akár a tűvel megszúrt kígyó, a legközelebbi turbólift felé terelte a vendéget. Mialatt eltávolodtak tőlünk, hallottam, hogy Keevy kérdésekkel bombázza a kísérőjét, ám a twi’lek a saját nyelvéin válaszolgatott.

- Nem hallottam Hassla’takot így beszélni, mióta átvészeltük azt a látogatást a sullustani játékbarlangokban.

- Keevy néha egy kicsit sok - állapítottam meg. - Amúgy, köszönöm, hogy nem lepleztél le előtte.

- Jössz nekem eggyel - dörmögte Booster.

- Írd a többihez! - válaszoltam, azzal hüvelykujjammal a komp felé bökve folytattam. - Szeretném, ha az embereid átnéznék a felderítőrendszer anyagait, hátha az egyik Invid-hajó adataiból rájövünk, hogy hol rejtőznek.

- Vedd úgy, hogy elintéztem - felelte legyintve Booster, aztán figyelmesen szemügyre vett, és újabb témába fogott: - De akad itt egy fontos ügy. Mara Jade itt van. Nemrég érkezett Lando Calrissian társaságában, és Jorj Car’dasról kérdezősködnek. Lando jelenleg odafent tartózkodik, a Gyémánt-szinten, és megpróbál bankot robbantani.

- Milyen közel jár hozzá?

- Nem túlságosan - válaszolta a vállát vonogatva Booster-, mindenesetre közelebb, mint szeretném. Azt hiszem, bemutatom neki a te Keevy barátodat.

- Részemről rendben - feleltem csak előbb mondd meg Keevy - nek, hogy ez az egyetlen esélye. Csak most tudja kifaggatni Landót , arról, hogy milyen érzés volt, amikor ő és Wedge felrobbantották u Halálcsillagot az Endornál.

- Huh, KorBiz, még az apád sem volt ennyire kegyetlen...

- Te mindig a legjobbat hozod ki belőlem - dörmögtem, és a Headhunterre pillantva megkérdeztem: - Mara dühös a hajója miatt?

- Nem tűnik annak, de az tény, hogy beszélni akar veled. Még be sem jelentkeztél, de mintha tudta volna, hogy a kompon utazol. - Booster elhallgatott néhány pillanatra, majd aggodalmasan folytatta - Figyelj csak, ugye nem dob be Jedi-trükköket, hogy segítsen Landónak nyerni?

- Nem, ahhoz ő túl becsületes - válaszoltam a fejemet csóválva. Booster válla mellett elnézve megláttam, hogy kinyílik az egyik turbólift ajtaja. Mara Jade lépett ki rajta, és azonnal elindult felénk, a szokásosnál kissé merevebb léptekkel. Ezt még nem is találtam meglepőnek, de a ruházata a legkevésbé sem illett hozzá. A fekete nadrág és a rézszínű ujjas kissé férfiasnak tűnt, bár a rövid, fekete köpeny, amelyet félvállra vetve viselt, és amely eltakarta a jobb felsőtestét, eléggé divatosnak hatott. A fénykardjának nyomát sem láttam, de hát azt könnyedén elrejthette a köpeny alá. Amint odaért hozzánk, Booster elegánsan meghajolt előtte, és kijelentette:

- Hát, akkor csak beszélgessetek, én meg megyek és gondoskodom Calrissian kényelméről.

- Annyira azért ne törd magad miatta! - morogta rosszkedvűen Mara.

- Nem közös ügyben utaztok? - érdeklődtem a jobb szemöldökömet felvonva.

- De, bizonyosfajta ügyben - válaszolta utálkozva, és meghúzogatta az ujjasát. - Ahogy megérkeztünk ide, felajánlotta, hogy szerez nekem elegáns öltözéket, és elvitette azt a kevés ruhámat, amit magammal hoztam. Küldött egy szabót a lakosztályomba egy egész rakás holmival, amit ő, mármint Lando szeretett volna látni rajtam. Megtorlás gyanánt megtámadtam a ruhatárát. Az anyagok terén egész tűrhető az ízlése, de az ujjasai túl szorosak vállban és mellben.

- Fogadjunk, hogy ő kifejezetten örül ennek - jegyeztem meg galádul vigyorogva.

- Nem, nem örül, és éppen ezért veszem kölcsön újra és újra a ruháit - közölte a száját halvány mosolyra húzva Mara, de nyomban megkomolyodott, és témát váltott: - Hogy volt Luke, amikor otthagytad az Akadémiát?

- A testi sérülései maradéktalanul meggyógyultak - feleltem a vállamat vonogatva.

- És mentálisan?— csapott le nyomban Mara, és a szeme sarkából sanda pillantást vetett rám.

- Bőven akadnak kérdések. Egy részükre tudja a választ, egy szűkre nem - válaszoltam, és karomat a mellkasom előtt összefonva folytattam: - Örült, amikor megtudta, hogy benéztél hozzá, és az állapota felől érdeklődtél. Bár az is tény, hogy több időt töltöttél mellettem, mint őnála.

Mara felkapta a fejét, és kissé aggodalmasan kérdezte:

- De nem gondolja úgy, hogy közted és köztem van valami, ugye?

- Nem láttam erre utaló jeleket - feleltem mosolyogva, és elindultam a Headhunter felé. - Szerintem mindkettőnket ismer, és tudja, hogy köztünk sosem működne a dolog. Te és én lehetünk bajtársak, sőt talán még barátok is, de ennél több sosem.

- Igaz, de te és én összenyomott rugók vagyunk, amelyek ellenkező irányba akarnak ugrani - mormolta Mara, azzal ismét elmosolyodott, és felzárkózott mellém. - Ha mi ketten túl közel kerülnénk egymáshoz, abból nagy baj származhatna.

- És úgyis szakítás lenne a vége - tódítottam szaporán bólogatva.

- Vagy a feleséged megölne mindkettőnket - tette hozzá Mara.

- Újabb helyes észrevétel - ismertem el borzongva. - Szóval, a kérdésedre visszatérve: Luke továbbra is lelkesedett az Akadémiáért,,és nagyon tetszett neki az, ahogyan mi, a tanítványai elintéztük Exar Kunt. Amikor viszont eljöttem onnan, kőkeményen bíráltam az Akadémiát, meg... meg hát minden mást.

- Mint például?

Nekitámaszkodtam a Headhunter elülső leszállótalpát tartó acélelemeknek, és a homlokomat ráncolva belefogtam a magyarázatba.

- Luke úgy vélte, hogy ha elhagyom az Akadémiát, szörnyű hibát követek el, és előbb-utóbb áttévedek a sötét oldalra. Én erre vitába szálltam vele, és rámutattam, hogy többször jártam már a sötét oldal határán, de mindannyiszor megálltam a vonalon. Luke kéményen megdolgozott azért, hogy visszatérítse az apját, aztán meg ő maga is járt odaát, és szerintem ezek miatt a sötét oldalról alkotott képe, az azzal kapcsolatos szemlélete teljesen eltorzult.

- Ezt meg hogy érted? - szólt közbe Mara, és figyelmesen tanulmányozta az ábrázatomat.

Széttártam a karomat, és újabb fejtegetésbe fogtam:

- Tételezzük fel, hogy a Jedik ugyanolyanok, mint mindenki más, csak éppen fogékonyak az Erőre. Ha így van, akkor létezniük kell olyan teremtményeknek, akik egész egyszerűen a sötét oldalra születtek, és ott is maradtak. Szeretnek ott lenni, és sosem szereznek tudomást arról, hogy máshová is mehetnének. Mondjuk azt, hogy ez a teljes populáció tíz százaléka. Aztán van egy másik tíz százalék a spektrum másik végén, akik a jó oldalon kezdik, és sosem térnek át a rossz oldalra. Mi, a többiek középre kerülünk. A megfelelő ösztönzés hatására áttérhetünk a sötét oldalra, de a csábításnak egyesek esetében erősebbnek kell lennie, mint másoknál. Luke azért ment, hogy megmentse a Galaxist. Nem tartom lehetetlennek, hogy Darth Vader ugyanígy tett. Mindketten visszatértek. Luke nagy árat fizetett azért, mert átment és visszajött, és emiatt úgy hiszi, hogy mindenki olyan sebezhető, mint ő volt. És ez rettenetesen aggasztja. - Megvontam a vállamat, és hozzátettem: - Az élete tekintélyes része a sötét oldal elleni harcról szólt. Természetes, hogy aggódik. De még így is, azt sugallni, hogy előbb-utóbb minden Jedi tesz egy utazást a sötét oldalon, nem vall tiszta gondolkodásmódra.

- Értem, miről beszélsz - közölte bólogatva Mara, azzal felnyúlt, és kitépte a gép orrából a Yavin-4 szörnyetegének egyik karmát. - Ez mindig emlékeztetni fog arra, hogy ne adjak kölcsön neked semmit.

- Az a fenevad, amelyik a burkolatban hagyta, éppen arra készült, hogy megkóstolja Luke-ot - vágtam vissza, majd a szakállamat vakargatva megkérdeztem:

- Te nem érzed úgy, hogy túl nagy hűhót csap a sötét oldal miatt?

- Én testközelből láttam, hogy mit művelt a Császár, így aztán nem hiszem, hogy el lehet túlozni a sötét oldal veszélyeit - felelte Mara a fejét ingatva, majd végighúzta mutatóujját a karom élén, és tovább beszélt: - Szerintem Luke túl mélyen keresi a gonoszt. Holott te magad is láthattad már épp elégszer: a gonosz néha egészen egyszerű és felszínes.

- Ez is igaz - erősítettem meg a felvetést. - Néhányan talán természetüknél fogva vonzódnak hozzá, de nem kell vonzódnunk hozzá ahhoz, hogy elnyeljen minket. - Lesütöttem a szememet, és jóval halkabban hozzátettem: - Úgy veszem észre, te és én hasonlóan gondolkodunk ezekről a dolgokról. Ám mindez még csak részben volt oka annak, hogy eljöttem a Yavinról. Nem maradhattam ott, ahol Kypből hamarosan Jedi-lovag lesz, mialatt az én meglátásom szerint büntetlenül megúszta a Carida-rendszer megsemmisítésé. Tudom, hogy egyes körökben népszerű szórakozás birodalmiakra vadászni, de emlékezetem szerint a gyilkosság az gyilkosság.

Marának a szeme sem rebbent, továbbra is szenvtelen arcot vágva megkérdezte:

- És ezt a problémát szerinted neked kell megoldanod? EgyáltaIán, meg tudnád oldani?

- Fogalmam sincs - válaszoltam az igazságnak megfelelően! TaIán a Carida kivándorlói felállítanak egy bíróságot, és ítéletet hoznak. Nem tartom igazságosnak azt, ami történt, de igazat szólva nem is tudom, hogy ebben az ügyben mi lenne igazságos. Azt hiszem, ezt majd a jövő fogja eldönteni.

- Szóval, valójában azért hagytad ott az Akadémiát, hogy végre Elindulhass Mirax után? - kérdezte Mara.

- El kellett mennem valahová, és meg kellett tudnom néhány dolgot, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Menet közben jártam a Korélián, és szereztem adatokat arról a Jorj Car’das nevű fickóról, amiket akkor kértél, amikor a baktafürdőben áztam. Régi KorBiz-anyag, de remélem, segíteni fog.

- Ártani biztosan nem árt - felelte Mara kurtán biccentve. - És sajnálom, nem hallottam semmit Miraxról, viszont a Nal Huttán változott a helyzet.

- Tudok róla. Legalább elkezdhetem valahol - válaszoltam sóhajtva, aztán biztatónak szánt vigyort varázsoltam a képemre. - Alighanem még most is egy bizonyos kvarkot keresek egy mól deutériumban, de sikerült leszűkítenem a kutatási területet, és pillanatnyilag az is jelentős haladás. Eljutok Miraxhoz. Megkeresem őt. Nem csupán megpróbálom, hanem megteszem.